Muszo, korának egyik leghíresebb mestere, egy tanítvánnyal együtt utazott. Egy folyóhoz értek, és kompra szálltak. Az már éppen indulni készült, amikor egy részeg szamuráj rohant oda, felugrott a teli hajóra, amitől az csaknem elsüllyedt. Aztán a szamuráj olyan vadul tántorgott körbe, hogy a törékeny jármű épségét veszélyeztette. Ezért a kompos könyörögni kezdett, maradjon csendben.
– Ugy össze vagyunk itt zsúfolva, mint az egres befőtt az üvegben – mondta a szamuráj haragosan. Majd amikor megpillantotta Muszót, így kiáltott – Ezt, ni! Dobjuk ki a szent embert!
– Kérlek, légy türelemmel! – mondta Muszo. -Mindjárt átérünk a túlsó partra.
– Még hogy én türelemmel! – kiáltotta az vadul. – Hát ide figyelj! Ha nem ugrasz be magadtól azonnal, én doblak be a vízbe még ebben a percben.
A szamurájt annyira feldühítette a mester fenyegetések közepette tanúsított nyugalma, hogy odalépett Muszóhoz, és úgy képen vágta, hogy annak kiserkent a vére. A tanítványnak elege lett. Roppant erős ember volt, és ezt mondta:
– Ezért meg fog halni.
– Miért izgatod fel magad ennyire egy semmiség miatt? – mondta Műszó mosolyogva. – Az ilyen alkalmakkor tesztelhetjük haladásunkat. Vésd jól eszedbe, hogy a türelem nemcsak szó.
Aztán a következő kis versikét komponálta:

Az ütő, és akit megütnek: szereplői ők csak annak a darabnak,
mely, álomnál hosszabban nem tarthat.