Eljött a nap, amikor a gyufa azt mondta a gyertyának: „Parancsom van, hogy gyújtsalak meg.”

– Ó, nem – ijedt meg a gyertya -, csak nem azt. Amikor égni kezdek, a napjaim meg lesznek számlálva. Senki sem fogja többé csodálni a szépségemet.”

A gyufa megkérdezte: „De akarsz-e hideg és kemény maradni egész életedben anélkül, hogy egyáltalán éltél volna?”

„De az égés fáj és elszívja az erőmet” – suttogja a gyertya bizonytalanul és félelemmel telien.

– Igaz – felelte a gyertya. De ez hivatásunk titka: arra kaptunk meghívást, hogy világosság legyünk. Amit tehetek, az kevés. Ha nem tudok rágyújtani, hiányozni fog a létem értelme. Azért vagyok itt, hogy tüzet gyújtsak.

Te gyertya vagy. Az a feladatod, hogy másoknak ragyogj és melegséget adj. Minden, amit a fájdalom, a szenvedés és az erő útján adtok, fénnyé fog átalakulni. Nem tévedsz el, amikor felemészted magad. Mások viszik tovább a tüzet. Csak akkor halsz meg, ha megtagadod magad.”

Ekkor a gyertya megélesítette kanócát, és várakozóan így szólt: „Kérlek, gyújts meg engem.”