A Mester mindig elcsodálkozott azon a hamis önbecsmérlésen, amellyel az emberek az alázatot összetévesztik. Erre a következő példabeszédet mondta tanítványainak.
Két ember egy pap és egy sírásó imádkozni ment a templomba. A pap verni kezdte a mellét, és elragadtatva felkiáltott:
– Uram, én vagyok a legalávalóbb ember, méltatlan a kegyelmedre. Semmi sem vagyok, csak egy nagy üresség, könyörülj rajtam!
Nem messze a paptól állt a sírásó, aki érzelmeinek kitörésében szintén verni kezdte a mellét, és felkiáltott:
– Könyörülj rajtam, Uram! Bűnös és semmi vagyok! Mire a pap gőgösen megfordult:
– Na, nézd már: Ki az, aki itt semminek képzeli magát!