Lukács evangéliumában ezt olvashatjuk:

Péter azonban így szólt: ,,Ember! Nem tudom, mit beszélsz!”És azonnal, mikor még beszélt, megszólalt a kakas. Akkor az Úr hátrafordult és rátekintett Péterre… Péter kiment, és keservesen sírni kezdett.

Meglehetősen jó viszonyban vagyok az Úrral.

Különböző dolgokat kérek tőle, beszélgetek vele, dicsőítem őt, és hálát adok neki.

De állandóan ott motoszkál bennem az a kellemetlen érzés, hogy az Úr azt szeretné, hogy nézzek egyenesen a szemébe… És ezt én nem merem megtenni. Beszélek hozzá, de másfelé nézek, amikor azt érzem, hogy rám tekint.

Mindig másfelé néztem. És tudom is az okát: féltem. Azt hittem, hogy valami vádat olvasok ki a szeméből, valamelyik meg nem bánt bűnömért. Azt hittem, hogy valamilyen kérést, elvárást látnék benne: valamit akarna tőlem.

Egyszer azonban összeszedtem minden bátorságomat, és belenéztem a szemébe. Nem volt benne semmi vád. Kérés sem volt benne. A szeme azt mondta: szeretlek. Sokáig néztem azt a szemet. Mélyen elmerültem benne. De az továbbra is csak azt mondta: szeretlek.

Akkor kimentem, és Péterhez hasonlóan én is sírni kezdtem.