A Mester állandóan arra emlékeztette az embereket, hogy életük olyan, mint a robotoké.
– Hogyan nevezhetitek magatokat emberi lényeknek, amikor minden egyes gondolatotok, érzelmetek és cselekedetetek mechanikus, nem belőletek fakadó, hanem a neveltetésetekből?
– Feltörheti-e valami a neveltetést, hogy szabaddá tegyen bennünket? – kérdezték a tanítványok.
– Igen, a tudatosság.
Aztán egy pillanatnyi gondolkodás után még hozzátette: – És a katasztrófa.
– Katasztrófa?
– Igen. Egy minden ízében angol úriember mesélte nekem, hogy miután hajótörést szenvedett az óceán kellős közepén, s már egy órája úszott együtt egy másik angollal, végre sikerült neki leráznia a neveltetéséből adódó beidegződéseket, és megszólította, anélkül, hogy be lettek volna mutatva egymásnak.
– És mit mondott?
– Azt mondta, hogy elnézését kéri, amiért így megszólítja, anélkül, hogy be lennének mutatva egymásnak, de szeretné tudni, hogy jó irányba úszik-e Southamton felé?